Mindenkinek vannak dolgok az életébe amit soha, de soha nem csinálnának meg, hát nekem is voltak, de én megcsináltam. Másokat szoltam le és úgy ,hogy észre se vettem én is elkövettem azokat a dolgokat. Sokszor az akartam lenni aki nem elt, nem tapasztalt. Kissebb korunkba irigyeljuk a "nagyokat", utanozzuk oket. Jo bulikba jarnak, fiukkal ismerkednek , kiprobalnak ezt azt,de mikor mi is olyanok leszunk mar nem olyan, nem olyan jo az egesz. Fiukat ismerunk meg es osszetorik a szivunket, bulikba megyunk es hulyesegeket csinalunk, kiprobaljuk a karos dolgokat es vegul nem tudunk nelkuluk elni. Sokszor a szobamba ulok es hallgatom a zenet es atgondolom , hogy megeri e, megeri e hogy azert, hogy legyen egy csomo "baratom" belemegyek a hulyesegbe, rajovok , hogy ha olyan vagy mint masok talan az nem is te vagy mar. Kissebb koromba tobb eszem volt, tudtam mi a rossz es mi a jo, ma mar a rossz a jo. Az onbizalom hiany miatt barmit megtettem a fiuknak, nem vartam toluk semmit, hogy kuzdjenek ertem, hogy tenyleg engem akarjanak, eldobtam a sajat szemelyisegemet. Kellett par pofon miutan rajottem , hogy mar nem en vagyok en, nem azt csinalom amit akarok. Nem birtam nemet mondani, feltem, hogy ha valakit visszautasitok egyedul leszek. Elvesztettem a szuzesegem egy fiuval aki kicsit se becsult, akinek bosszura kellettem es erre akkor ra se jottem pedig tudtam. Nem az h masok , de meg magamra se hallgattam. A vegen mar alom vilagba eltem es feltem, feltem gondolkodni, feltem a fajdalomtol, szerelemtol. Nem biztam senkibe, fiukba es meg az igaz baratokba se. Soha nem mutattam ki a fajdalmat, az igazi enemet , senki nem ismert/ismer. Senki nem tudja, hogy mit szeretek, milyen vagyok, meg a hugomnak se mondtam semmit. Voltak gondolataim amiket senkinek nem mondtam, amitol meg magam is megijedtem.